Beindulgat az élet

Ha nem írok, akkor az azért van, mert minden jó. Meg azért, mert hulla vagyok, annyi minden történik.

Már éppen kezdtem megijedni, hogy a többiekkel nem leszünk majd olyan jóban, mert nem igazán csinálunk közös programokat, a hétvégéket külön töltjük, és ha itthon is vagyunk, mindenki a szobájában ül. Csak vacsinál gyűlünk össze egy 1-1,5 órára. Semmi bajunk nincs egymással, bírom Sarah-t és Daniel-t is, csak más a napi ritmusunk. Én 6-kor kelek, 3-ra itthon vagyok. Sarah 7-8-9-kor kel, és ő már legkésőbb 2-re itthon van. Daniel pedig nem iskolában dolgozik, hanem a centerben minden nap, úgyhogy ő spanyolosra veszi a figurát, fél 12 körül kel, 1-re bemegy dolgozni a centerbe, viszont este 7-8-ra ér haza. Innentől kezdve nehéz is megoldani, hogy együtt legyünk, mire mi befejezzük a vacsit, és megyünk aludni, Daniel akkor jön ki a konyhába, hogy miabááánatot csinálunk este 10-kor, hogy megyünk is aludni, ő még csak most áll neki megfőzni a vacsit, mert a spanyolok így tolják. Mindig megnyugtatom, hogy otthon én is spanyol voltam, de mivel itt 6-kor kelek, tényleg el kell mennem aludni.

Szerencsére változik a helyzet, a héten Halloweenre készültünk a centerben, és suli után Sarah meg én is mentünk segíteni, ráadásul szlovén est is volt, szóval sikerült kicsit jobban összekovácsolódni. Sikerült megbeszélni azt is a szervezettel, hogy havonta egyszer vigyenek már el minket egy nagy bevásárlásra kocsival, hogy ne kelljen biciklivel bénázni állandóan. Mindenre nyitottak, rögtön beleegyeztek, még majdnem ők kértek bocsánatot, hogy nekik ez nem jutott eszükbe.

Egyik nap csináltam mákos gubát. Jó, azt gondoltam, hogy a többiek nem fogják tudni, hogy mi az. Na de hogy azt sem tudják, hogy mi az a mák?! Soha életükben nem ettek még! A szlovén esten volt egy mákos süti, és Sarah ott megállapította, hogy ő akkor valószínűleg nem szereti a mákot. :)

Lesz egyébként francia meg spanyol meg magyar est is. A center kezdte a szlovénnel... Olyan borzasztó sok kaja volt, hogy fogalmam nincs, hogy a magyar estre hogyan fogok tudni felkészülni... Szóval rengeteg kaja, Lasko és Union sör, egy kb. 20 perces prezentáció Szlovéniáról, aztán jött a buli. A buli, nem hiszitek el, a következő volt: jött egy srác, előkapta a harmonikát, és nekiállt harmonikázni, gitár kísérettel. Ez a nemzeti zene. Ilyen sramli. És a szlovének pedig tapsolnak meg kiabálnak rá. És hatalmas a buli. Megőrültem. Elmondták, hogy vidéken ez nagyon menő, minden iskolás harmonikázni tanul.

A suli még mindig tök jó. Egyik nap elmehettem az elsősökkel és másodikosokkal pékség-látogatóba, ahol megnézhettük, hogy készül a kenyér, és meg is csinálhattuk a magunkét:

A gyerekek amúgy brutálisan rosszak néha, a kisebbeknél egy "Mindenki üljön a helyére" olykor 10 percet is igénybe vesz. És addig tényleg nem történik semmi, csak annyi, hogy üljenek le. Mindezt a tanóra kellős közepén, mert felállnak, eljárkálnak, megnézik, mit csinál a másik gyerek 4 paddal arrébb, stb. Tesiórán meg aztán tényleg elszabadul a pokol. Picike, szőke, hosszú hajú, kék szemű kislány, Júliának hívják, és - nem tudok mást mondani - tesiórán előtör belőle az állat. Én esküszöm, féltem. :) Harmadikos.

Egyébként még csak megfigyelek órákon, de volt már, hogy tanítottam. Doleban, az a kisebbik suli, összevonták a 6. és 7. osztályt, mivel a hatodikosok ketten vannak. Úgyhogy kitalálta az angoltanár, hogy ha nem bánom, és szeretném, akkor a 6. osztállyal félre tudok vonulni a teremben, és foglalkozhatok velük külön. Úgyhogy múlt pénteken én tartottam nekik órát, ami elég nehéz, mert semennyit sem beszélnek angolul. Én meg nem tudok szlovénul. Azt kérdeztem tőlük hogy ismerik-e azt a szót a feladatban, hogy cheap. Nem. Jó, mondom, ez a drága ellentéte. Nem értik. Jó, mondom, ez azt jelenti, hogy nem drága. Nem értik. Tisztáztuk, hogy a drágát értik. Szupi. Mondom, az ellentéte. Nem értik. Összetettem a két mutatóujjamat, hogy ellentétek. Nem. Rajzoltam egy pizzát. Odaírtam mellé, hogy 1 euró, alá meg azt, hogy 20. Odanyilaztam az 1-hez, hogy cheap, a 20-hoz meg, hogy expensive. A két szó közé tettem egy ilyen ellentétes nyilat. Közben mondtam angolul, hogy ha ezt a pizzát egy euróért veszed meg, akkor cheap, ha 20-ért, akkor expensive. Áhh... Nem értették. Megkértem a tanárt, hogy mondja már el szlovénul, mert én itt már körtáncot is jártam, de semmi. De amúgy élveztem az órát, meg azt éreztem, hogy így mégis többet tanulnak angolul, mint hogy egyszerre legyenek még 10 másik hetedikessel.

Bicikli. Kettőezer-ötszázhuszonharmadik rész:

Tudom, tök unalmas már, de egyszerűen kimeríthetetlen a téma. Egyik nap, amikor mentem a centerbe, zuhogott az eső. Egy órán keresztül vártam itthon, hogy elálljon, de persze nem, úgyhogy fogtam magam, beöltöztem szépen esőkabátba, aztán elindultam. Biciklivel. Na, azt nem kellett volna! Mire a centerbe értem, bugyiig (!) eláztam, a fenekemen a nadrágomon egy hatalmas tócsa, tiszta ideg voltam, és egy napig csurom vizes nadrágban dolgoztam. Hát mondom, remek, innentől kezdve bátran állíthatom, hogy minden ember, aki biciklizik, az vagy ufo, vagy rendkívül mazochista ember, de az biztos, hogy a normálistól nagyon messze van. Szóval amikor már azt hittem, ennél jobban nem lehet utálni ezt a bicikli dolgot, 2 nappal az elázásom után gondoltam egyet délután, mondom felpattanok a biciklimre, aztán elmegyek vásárolni. Aha... defektet kaptam. Na és ez volt az a pont, amikor elszállt az összes addigi haragom, és elkezdtem az egészen mocskosul röhögni. Úgyhogy visszajöttem, letettem, majd teljes nyugalomban nekiálltam gyalogolni a bolt felé, bedugtam a fülest, zenét hallgattam, és közben azon gondolkodtam, vajon tényleg létezhet-e az, hogy én ezt a defektet bevonzottam, annyira utáltam már az egészet.

Megnéztem a várat Ljubljanában a hétvégén

Lejártam a lábam

Mladinski Center - még fel sem tettem róla képet eddig

Amikor hátralopózom a malackákhoz, és mindenki engem figyel, megáll az élet, csak néznek, és várják, hogy mi fog történni. És szólnak a teheneknek is, mert azok is ott sunnyognak az ajtó mögött! :D

Így szeretnek a harmadikosok

Újabb kép a suli ablakából, ott élnek valahol a macikák

Kezdeti nehézségek

A lovat igazából a bejegyzés legaljára akartam tenni, de miután vagy nyolcszor próbáltam meg beszúrni legalulra, és mindig idekerült a legelejére, megengedtem neki, hogy itt maradjon, úgy látszik, nagyon szeret szerepelni. Szóval ő az egyik lakótárs a farmon, itt menőzik a ház előtt mindig, amikor jövök haza. Aztán mindig megállok a madzag előtt, és várom, hogy odajöjjön hozzám, és akkor megsimogatom, de volt, hogy nem jött oda, mert ki sem látszott a munkából, bazi sok füvet kell itt megenni egy nap, nem is gondolnátok, mennyit!

Hát mit mondjak, van bőven nehézség is. Ugye, amire az ember először rácsodálkozik, vagy csak nevet új helyzeteken, az pár nap elteltével kezd tudatosulni, hogy nagyon is komoly. Például nagyon jót röhögtem magamon, hogy biciklivel kell járni, de ez mostanra annyira nem vicces... A legközelebbi bevásárló hely (Lidl, Kik, Dm és egy Mercator) 25 percre van gyalog, tehát inkább a biciklit választom. Sok cuccot egyszerre nem tudok venni, mert nem tudom hazahozni. Persze mindig egy kicsivel több dolgot veszek, így a bicikli téma nagyon szenvedős. Meg az a baj, hogy nem tudok csinálni egy nagyobb bevásárlást, pl. hogy megvegyek egy karton tejet, egy karton üdítőt, hanem naponta vagy kétnaponta szenvedem haza egyesével. Az utat pedig úgy kell elképzelni, hogy olyan emelkedők vannak, hogy többször is le kell szállnom, hogy toljam a biciklit, különben úgy járok, mint a múltkor, amikor befordultam a dzsindzsásba. (Nem, nem csak én vagyok gyenge, Sarah és Daniel is tolja a biciklit.)

A másik pedig, hogy a tanárok hoznak és visznek minden nap a suliba. Na ez pedig úgy néz ki, hogy az iskolában, pontosan úgy, mint a magyar iskolákban, mindent borzasztó nehéz összeszervezni, na hát ezt is. Így alakult, hogy reggel 7 órakor felvesz valaki a buszmegállóban, negyed 8-ra a suliban vagyok, de van, hogy csak 3. órám van. Az első két órában meg foglaljam el magam, vagy be tudok ülni a számítógép terembe, ha éppen nincs ott osztály. Vagy ha van órám reggel, akkor meg délután nincs, mondjuk 1 órától szabad vagyok, de csak azzal a tanárral tudok eljönni, aki 3 órakor indul el a suliból. Szóval minden sokkal egyszerűbb lenne, ha itt lenne a kisautó. Két dolog miatt nem hoztam egyébként most ki magammal, az egyik, hogy mivel nyár elején vettem, nincs téli gumim, és nem éppen az önkéntes munka alatt szeretnék erre költeni. A másik pedig, hogy május óta van jogsim (nyilván aki ismeri ennek megszerzésének körülményeit, és a Dóri vezetni tanul című, igaz történeten alapuló, komikus kalandthrillert, az most vigyorog), és nem szeretnék nekivágni az első telemnek a szlovén szerpentineken, ahol a suliba vezető út olyan keskeny, hogy ha jönnek szembe, nem mindig biztos, hogy ketten elférünk, illetve az úttól alig fél méterre szakadék kezdődik. Szóval azt hiszem, márciustól bevállalom, de télen, akárhogyan is utálom ezt a helyzetet, nem merem.

Aztán van még valami, ami talán más EVS önkéntes számára is érdekes lehet, ez pedig az, ahogy a saját szervezetem reagál a változásokra. Erre egyáltalán nem számítottam, amikor kijöttem, és meg is ijedtem, hogy mi történik, ugyanis a szervezetem elkezdett nemet mondani bizonyos dolgokra. Borzasztóan megfáztam, iszonyú migrénem volt, teljesen gyenge lettem hétfőn az iskola végén. Nagy nehezen hazajutottam, a rosszullét a kocsikázástól nem akart elmúlni még este sem, szédültem, nem tudtam enni sem. Kedden szerencsére a centerben dolgoztam, így elég volt 9-kor kelni, de teljesen hulla voltam, délután el kellett mennem a Lidl-be, és azt hittem, ott esem össze a boltban, és fogalmam sem volt, hogyan fogok még hazatekerni. A délutánokat és az éjszakát végigaludtam. Aztán kezdett leesni, hogy mi történik. Igazából a mekiben már régóta olyan munkarendben dolgoztam, hogy délután 4-re mentem, hajnali 1-ig, mire elaludtam, sokszor hajnali 3 meg 4 óra volt. Most pedig hirtelen reggel 6-kor legkésőbb fel kell kelnem. Ráadásul otthon olyannyira elkényelmesedtem, hogy képes voltam pár méterre is kocsival menni, és észre sem vettem, hogy mennyire eltunyultam ebben, mert most ez a biciklizés brutális kihívásnak tűnik. Aztán ennyi, összedőlt a rendszer. Szerencsére mostanra jobban vagyok, bár a megfázás még tart, de mindenesetre tanulságos. Na meg ugye azért vagyok itt, hogy kicsit kimozduljak a komfortzónámból, kipróbáljam magam, úgyhogy ez most sikerült.

Oké, ez a poszt most tényleg a nehézségekről szólt, szóval talán úgy tűnhet, hogy marha rossz most itt, pedig egyáltalán nem erről van szó. Nagyon jól érzem magam, a suli nagyon jó, a gyerekek kicsi tündérkék, érdeklődnek, rajzolnak nekem, kiabálnak a folyosó másik végéről, a picik fogják a kezem meg ölelgetnek. Bizonyos tanárok ugyanúgy üvöltenek velük, mint a magyar iskolákban, úgyhogy máris találtam hasonlóságot az oktatás terén. Na jó, neem, ilyet nem írunk blogba... (De.) Viszont szerencsére ők vannak kevesebben, a legtöbb tanár tényleg nagyon aranyos. Az énektanár, Anita, a kedvencem, fiatalabb, mint én, de olyan jók a kórusok, hogy észre sem veszem, úgy elrepül a 45 perc. Ja, és nála csend van, ha éppen azt szeretné elérni, hogy csend legyen, de nem kiabál. Mesélte, hogy volt valami kórusfesztiválon, ahol a magyarok valami olyasmit énekeltek, hogy "erdoméletesveletem", de a dallamot végig tudta, úgyhogy segítettem neki a szövegben, meg le kellett neki fordítanom a dalt angolra. Nem gondoltam, hogy Kodályt fogok énekelni Szlovéniában, tök jó volt! Két angoltanár van, egy szeretem angoltanár és egy nemszeretem angoltanár, utóbbi is nagyon kedves, csak nem csípem a stílusát... A kisebbik iskola olyannyira a semmi közepén van, hogy az iskola a falu szélén van, mögötte már erdő, de az erdőbe nem szabad kimenni, mert a múltkor láttak arra egy medvét, hááá!

Itt várakozom reggelente a tanarakra

Ez pedig ugyanaz a pont, csak az út másik fele

Ezt a suli ebédlőjének ablakából fényképeztem. A tanári ebédlőasztal pont az ablak mellett van, így tanárként választhatsz, hogy hol ülsz: vagy erre nézel, vagy a gyerekekre... Erre jobban szeretnek nézni! :D (Viccelek.)

Első nap az isiben, és minden, ami még eszembe jut...

Ma mentem először  az iskolába. Vagyis inkább iskolákba, ugyanis a suli úgy néz ki, hogy 2 falu iskolája egyesült, mert kevesen vannak. Gabrovka a nagyobb falu, Dole viszont nagyon kicsi, ott 1-1 évfolyamon 2-3-4 gyerek van, ezért egyesítették az osztályokat, és együtt tanul az 1. és 2. évfolyam, a 3. és 4. évfolyam, és így tovább. (Bár nem tudom még, hogy csak bizonyos órákon vesznek-e részt együtt, vagy az összesen.) Tehát hivatalosan egy iskola, gyakorlatilag kettő. Gabrovkában leszek szerdán és csütörtökön, Doleban hétfőn és pénteken, kedden pedig az ifjúsági centerben, itt Litijában.

Ez a mai nap hatalmas élmény volt. Először Gabrovkába mentem. Amikor odaértünk, éppen tízórai szünet volt, és az összes gyerek ott volt az ebédlőben, ami pont a bejárat mellett van. Maja fogadott (nem valószínű, hogy ezt a nevet így írják szlovénul), ő lesz itt a mentorom, és elkiáltotta magát, hogy akkor én vagyok én, mire az összes gyerek nekiállt sikongatni. Egy hatalmas táblán ez fogadott, majdnem elbőgtem magam:

Kérdezték, hogy kell kimondani a szia szót, onnantól kezdve mindenki kiabálta, hogy sziiiaaaa sziiiaaa! Aztán jöttek egyre közelebb és közelebb, volt egy lány, aki odajött bemutatkozni, aztán pusmogás, odajött még egy. Újra pusmogás, még egy... És ez így ment, amíg be nem csengettek. Maja megmutatta az iskolát, közben megérkezett Alex, aki lány, mert hogy Alexandra, ő pedig a koordinátorom lesz, vele átmentünk Doleba. Ott pedig ez fogadott:

Megebédeltünk (kapok minden nap tízórait és ebédet az iskolában, tökingyen), majd kicsit bekapcsolódtam a délutáni leckeírásba meg legózásba. Meg persze a kórusba, na akkor bőgtem el magam majdnem másodszor, úgy meg voltam hatva, amikor a picik elkezdtek énekelni. Pont olyan volt, mint általános iskolás koromban egy énekóra, teljesen nosztalgikus hangulatban voltam!

Alex hozott haza kocsival. A suli olyan 20 percre van Litijától, szóval minden nap más-más tanár visz meg hoz. Menő... lenne, ha nem lenne hányingerem az anyósülésen, de persze van, mert végig szerpentinen megyünk.

Várjatok, most jön a jó rész, hazafele Alex kérdezi, hogy milyen zenét hallgatok. Mondom, hogy igazából csak benyomom a rádiót, aztán ami szól, azt, van viszont kedvenc együttesem, de senki nem hiszi el rólam, hogy ilyen zenét hallgatok, igazából ilyen szimfónikus metál banda. Erre tök meglepődik, hogy fúúú, komolyan, ez mennyire jó, mert ő is imádja, és a kedvenc együttese a Nightwish! Áááá, mondom ne már, nekem is!!! Ott sikítoztunk a kocsiban, amikor ez kiderült, háhá, hatalmas volt! Azt mondja erre: "Tudtam én, hogy téged kell választanunk erre a projektre, éreztem, hogy te leszel a legjobb!" Háhá, most sem hiszem el még!

Itthon kinn ült a padon a farmer szomszéd, nagy arc, semmit nem beszél angolul, de mindig mondja, hogy jáááá jáááá, ha meglát, kiabálja, hogy Dooooraaa Dooraaa, meg kérdezi, hogy "Rokkendroll?" meg hogy "Álkoholl?" Aztán meghívott egy kávéra, és hasonlóan sikeresen elbeszélgettünk, aztán a végén megkérdeztem, hogy hátramehetek-e a kutyához. Mindig örül neki, amikor a kutya felől érdeklődöm.

A kutya zsír úgy néz ki, mint Oszkár, csak kicsit sötétebb a buksija, itt van (vagyis innen kellene kiszabadítani, mondjuk inkább, hogy EGYELŐRE itt van, háhá):

Hétfőtől beindul az élet, minden egyes osztálynak be kell mutatkoznom, a hétvégén meg kell csinálnom a preziket hozzá.

Megérkeztem, váá!

Most tanulok blogot írni, lesokkolt, hogy minden egyes bejegyzésnek címet kell adni, úgy körülbelül 10 percig gondolkoztam, hogy ennek mi legyen a címe, végül ezt sikerült összehozni.

Nem akartam blogot írni, aztán ideértem, és annyi minden történik, hogy ezt le kell írnom. Meg persze annyian kérdezitek, hogy az első 2 napot úgy tizenötször biztosan leírtam.

Rögtön belevágnék a közepébe, aztán majd egy 2. vagy 3. bejegyzésben leírom, hogy miért vagyok itt, hogyan sikerült idejutnom, milyen segítséggel, és hogy mi ez a dolog valójában. Tehát Litija, a város, ahol lakom, gyönyörű, egy kis völgyben van, de körülötte végig hegyek, illetve a Száva keresztül megy rajta, tényleg gyönyörű. A szállást imádom, mindig ilyen helyen akartam lakni! Teljesen a város szélén van, talán már nem is Litija, mert mintha ennek a helynek külön neve lenne... nem tudom. A lényeg, hogy arról volt szó eredetileg, hogy majd a szobát meg kell osztanom egy lánnyal, ehelyett saját szobája van mindenkinek. Juhúú! Egy hatalmas ház felső szintjén lakunk, egyelőre hárman, egy francia lány és egy spanyol fiú van még. Idővel majd csatlakozik még 3 önkéntes, lesz még egy spanyol, egy német, és talán egy ír, de róluk nem tudunk még semmit, csak annyit, hogy legelőször is csak decemberben jön valamelyikőjük. Addig hárman vagyunk 2 fürdőre, 2 konyhára, 2 erkélyre, és egy nappalira. Teljesen berendezett, mosogatógép, ilyenre egyáltalán nem számítottam. A fogadó szervezet koordinátora fogadott első nap, a hűtőt és a konyhát ő feltöltötte nekünk alapvető élelmiszerekkel, összeállított egy "induló csomagot", mondta, hogy ha valami hiányzik, szóljunk, és vesz. Mikró pl. nem volt, szóltunk, másnap hozta is.

Szobácskám:

Az apartman a szomszéd tulajdona, szóval kicsit egy telken vagyunk velük, semmi kerítés vagy ilyesmi (szerencsére), ugyanis ilyen gazda féle, és tele vagyunk mindenféle állattal. Tegnap körbevezetett minket itt a "birtokon", imádtam! Van itt a ház előtt egy kerti tó, halakkal, kacsákkal, a kacsák napközben jönnek-mennek, ha kilépek az ajtón, úgy kell őket átugrálni kb. Vannak lovak, tehenek, nyulak, tengerimalac, macska, malac, MINDEN VAN, és az udvar tele van traktorral meg különböző mezőgazdasági gépekkel. Van egy kutya is, Sarah-nak hívják, pont úgy, mint a francia lányt, háhá, de be van zárva egy kb. 3nm-es kennelbe... Még a gazdával le kell spannolnom kicsit jobban, aztán majd remélem, elvihetem sétálni néha... Vagy úgy lespannolok a gazdával, hogy felhozhatom a kutyust a szobába, mert rövidszőrű, megfagy télen... de azt hiszem, ehhez nagyon sok pálinkát kellene szállítanom a tagnak, hihihihi.

Tehát a hely, ahol lakom, nagyon jó! Ami nem jó, az az, hogy a városközpont olyan 10 perc bicikliútra van, én meg ugye... vagyis hát én meg a biciklizés... a legnehezebb a boltból hazajönni, hogy mindeneden szatyor lóg, ma be is dőltem a bokorba... de nem látta senki. Kéne valami kosárka előre, vagy nem tudom... Nem jó, hogy biciklihez vagyok kötve, gyalog viszont messze van, kéne a Kicsikocsi, nagyon hiányzik! Azt már el sem kéne mondanom, hogy egyszer úgy indultam el vele, hogy a kitámasztót nem rúgtam fel, és félúton hallgatom, hogy valami nem jó a biciklin, mert nagyon rossz hangja van... na... hát igen... ismertek...

Eddig pedig annyi történt, hogy első két nap csak ismerkedtem a szállással, illetve nem is nagyon tudtunk kimenni, mert szakadt az eső, hétfőn elkezdtük intézni a papírokat, illetve megnéztük az ifjúsági centert, ahol majd heti 1 napot fogok dolgozni, délután bicikliztünk a környéken, nézelődtünk, ma megint szakadt az eső, úgyhogy bementünk a centerbe, és órákig kártyáztunk a helyi fiatalokkal.

Vegyes érzelmeim vannak az emberekről. A másik két önkéntes nagyon aranyos, Sarah nagyon zsizseg, ő már úgy jött ide, hogy felvette a kapcsolatot mindenféle egyéb önkéntessel meg Erasmus-ossal Ljubljanában, és tolja a partit velük. Daniel szerencsére ilyen nyugodtabb típus, mint én, meg olyan kis művészlélek inkább. A francia meg a spanyol akcentus... azt a szentséges jó mindenit, hát Sarah-t alig értem, mire kitalálom a sok z, zs meg dzs-ből, hogy mi van, már a nyolcadik mondatnál jár. Daniel a spanyol angoljával meg alig ejt ki a száján zöngés mássalhangzót. A szlovéneket nagyon jól lehet érteni. Olyan ez az ifjúsági center, hogy délelőtt rendes munka folyik, különböző projekteken dolgoznak, önkénteseket toboroznak, koordinálnak, stb., délután meg elkezdenek szivárogni befelé a helyi fiatalok, és ilyen klubbá válik a hely.

Dolgozni a héten még nem kell, ismerkedés van, illetve pénteken tudok menni először a suliba, ahol 4 napot leszek majd egy héten, de még ott is csak bemutatkozás lesz, meg körbevezetnek az iskolán.

Na, akkor elsőre ennyi, megyek aludni!